Negyedik.

Adeline

Az egész éjszakámat a ruha tervezésével töltöttem el, rengeteg alap landolt a kukában, mire megtaláltam a tökéletes fazont. Pontosan, ahogy a lány alakjára gondoltam, olyan stílusú ruhát terveztem neki, amely kiemelte az előnyös oldalát a testének. Legalábbis emlékezetből vázoltam fel a vonalait, majd láttam neki a nyakának és az ujjának. Megrajzoltam a modellem vállát és kezeit, majd finom rajzvonalakkal alakítottam a ruha további vonásait.

Egy egyszerű, nyári és szellős ruha tárulkozott lassan a szemeim elé, pontosan olyannak, amilyennek elképzeltem, így mertem biztosabban áthúzni a vonalait, majd a modellezett menyasszonyomnak a haját és a cipőjét is megrajzoltam.

Imádtam ezt csinálni. Ha valaki megihletett a számára tökéletes esküvői ruha megtervezésében, könnyű dolgom volt. Persze, több alternatívát készítettem el mindig, egy ruhatervező figyelembe veszi a menyasszony stílusát is. Elég egyetlen darabot látni a ruhatárából, máris tudja a márkát, és hogy körülbelül milyen típusú ruhákat szerethet.

Már hajnali négy is elmúlhatott, amikor egy újabb papírért nyúltam. A ceruzám egy ideig csak körözött a még érintetlen lap felett, majd lehunytam a szememet, és bizonytalanul, de ugyan meghúztam egy vonalat, majd szimplán csak követtem a megérzéseimet. Végig a lány képe lebegett a szemem előtt, egyre inkább belelendülve csak csináltam, addig, míg egyszer csak úgy éreztem, hogy vége.

Kinyitottam a szemeimet, s félve néztem le a papírra… ott volt a világ minden nőjének az álomruhája, ezt bátran ki merem jelenteni.

Lionel

Adeline valamilyen okból kifolyólag nem aludt otthon, én pedig lassanként aggódni kezdtem érte, hiszen már lassan kilenc óra felé járt az idő. Így is féltettem, mivel olyan félénk lány, és ki tudja, hogy milyen bajba keveredett az angolos viselkedésével.

Igaz, túl sokat nem tudtam gondolkozni ezen, mivel a főnököm igen türelmetlen olasz manus volt, aki előszeretettel noszogatott mindenkit, és ezen a csodálatos mai napon engem fogott ki. Úgy üvöltözött velem, hogy már Amerikában simán beszakadhatott néhány embernek a dobhártyája.

– Relax, Maestro, relax! – szólaltam meg, miközben a kávét készítettem el egy igen kedvesnek tűnő fiatalembernek. Morcos volt, már látszott az arcán, ami pedig a legjobb, hogy olyan angol akcentussal beszélt, hogy már nekem kellett pislognom, hogy megértsem, vagy legalább leolvassam a szájáról, amit mond. Túlságosan is hozzászoktam az olasz nyelven, egyedül Adeline-nal beszéltem angolul, de azt is csak azért, mert nem nagyon tudott olaszul.

– LIONEL! – üvöltötte teljes torokból, mire az éppen az újságot olvasó angol fiatalember felkapta a fejét és az irányomba nézett. Szuper – forgattam meg a szemeimet, majd a szokásosnál ingerültebben tettem a tálcára a csészét.

– Sì? – kérdeztem, miközben odaegyensúlyoztam a sráchoz. Lepasszoltam neki ügyesen a csészét. – Ha esetleg óhajt valamit, csak rikkantson – mondtam neki, kissé ügyetlenül meghajoltam, majd a tálcát a hónom alá csapva mentem vissza a pulthoz.

– LIONEL! – üvöltötte továbbra is a főnök a nevemet.

– Maestro, che cos'è? – kérdeztem jóval dühösebben a kelleténél, hiába tudtam, hogy így csak az állásommal játszom, de már dühített az, hogy csak üvölti és üvölti a nevemet, mintha legalábbis ágyban lennénk.

– La tua sposa è qui! – kiáltotta, én pedig az iroda felé bámultam. A feleségem? Csak nem Adeline-ra céloz…? Jézusom, még hogy a feleségem! Csak lesz!

– Solo la mia fidanzata – válaszoltam, majd az ajtóra tapasztottam a szememet. A főnök nem tévedett: alig egy percre a kiáltására, belépett Adeline, karikás szemekkel, de mosolyogva. A kezében szorongatott egy papírt, s amint meglátott, a mosolya még szélesebb lett.

Ez elégedettséggel töltött el, ahogy elém szökkent, a nyakamba csimpaszkodott és megcsókolt a vendégek örömére, ugyanis az olasz emberek nagyon bírták a nyilvános romantikát. Hát, még egy lány a fiú nyakába veti magát és minden habozás nélkül megcsókolja.

– Nézd! – nyomta a papírt az orrom alá, miután elvált tőlem. Elvettem tőle és jobban megnéztem. Csak egy ruhaterv volt rajta. – Mi a véleményed? – kérdezte izgatottan, csillogó szemekkel.

– Szép – közöltem vele szűkszavúan, megeresztettem felé egy mosolyt, majd ráraktam a papírt a pultra és átöleltem, de azon nyomban el is engedtem volna legszívesebben, mert az angol srác, akit az imént szolgáltam ki, gyilkosan nézett rám, miközben a csészét szorongatta…

Harmadik.

Megráztam a fejemet – nem foglalkozhatok azzal, hogy mi ütött belé. Hiszen nekem az égvilágon semmi közöm nincsen hozzá, annak ellenére is, hogy volt egy közös gyermekkorunk és régebben szerelmes voltam belé. Amit így utólag nem is merek bevallani neki, mert iszonyatosan nagy port kavarna mind két félnél. Legalábbis nálam igen. Attól tartanék, hogy megnyílna bennem valami, valami olyasmi, amit eddig féltem másoknak megmutatni. Aminek a létezéséről, a hatásairól még én sem tudok…

Felsóhajtottam, és inkább keresni kezdtem a kulcsomat a kis retikülben, amelyet pár perc múlva meg is leltem. Beleillesztettem a zárba, majd elfordítottam és benyitottam a kellemesen hűvös helyiségbe. Szerencsére olyan anyagból épült fel a ház, hogy az nem engedte át teljesen a meleget, így nem kellett attól tartanom, hogy klíma nélkül meg fogok sülni.

Letettem a kis táskát az előszobában, majd beljebb léptem, s rácsodálkoztam, hogy milyen régen jártam itt. Teljesen elfelejtettem például, hogy volt egy hatalmas kanapé a nappali kellős közepén, amit még Angliából hozattam ide, a szüleim régi lakásából. Vagy éppen, hogy a falaknak ilyen megnyugtató illata van. Vagy hogy ennyi képet raktam ki a családomról…

Lehunytam a szememet, s vettem egy mély lélegzetet. Édes otthon.

Caroline

A fiatalember eléggé feldúltan érkezett vissza. Látszott rajta, hogy legszívesebben falba verné a fejét, és az oka nem igazán Miss Calder fényűző esküvői ötletei. Hogy honnan sejtem? Onnan, hogy amikor először találkoztam velük, akkor nem ilyen arcot vágott, amikor Eleanor sorolni kezdte a rengeteg ötletét, amelyeknek az árai egyre és egyre növekedtek, persze, egyáltalán nem tűnt fel, hogy mindez csak pénzpocsékolás. De most komolyan: minek kiadni annyi pénzt egy esküvőre, hogy amikor csak visszanézik a videót, azon sajnálkoznak, hogy azt a temérdek pénzt másba is lehetett volna fektetni? Egy esküvő nem arról szól, hogy kidobjuk egy kád pénzt az ablakon, hanem arról, hogy két ember összeköti az életét, akik igazán szeretik egymást. Legalábbis szerintem erről szól, és az meg már másodlagos dolog, hogy mégis ki mennyit szán erre a ceremóniára. De ez a lány… neki őszintén nem számított, hogy szereti-e a srác, hanem a pompa… az a fényűző pompa, amitől Adeline-nal együtt meg tudtunk vakulni.

Oké. Teljesen elterelődött a téma az agyamban. Szépen megtárgyalom itt az esküvő szentségét, majdhogynem olasz módra, amikor itt van ez a srác, és süt róla, hogy ismeri az én kis ruhatervezőmet régebbről. Ja, igen, nem vagyok vak, köszönöm szépen a kérdéseket.

Átvágtam egy kisebb táncoló tömegen, amiért elég durcásan is néztek, de különösképpen nem is érdekelt. El akartam marni ezt a srácot és minden részletet ki kell húznom belőle. Mert azért tudjátok, nem mindegy, hogy Adeline hogy dolgozik, főleg, ha olyan múltja van ezzel a fiúval, hogy az lehet zavaró is a munkájára tekintettel. Vagy esetleg elveszíti az eszét és direkt úgy csináltatja meg a ruhát, hogy hibás legyen és leégesse a lányt. Vagy túlzottan is jó ruhát varrat… semmi sem kizárt ezekben az esetekben.

Nehezen, de elkaptam a srácot és behúztam a konyhába. Az ott lévő szakácsok kicsit se néztek minket durcásan, de amikor csak intettem nekik, szó nélkül arrébb húzódtak. Tudom, hogy nem fognak hallgatózni, de azért jobb megelőzni a bajt, mintsem már a sárból kiszedni magunkat.

– Honnan ismered Adeline-t? – szegeztem neki a kérdést. Igen, szoktam udvarias lenni, de ez most nem az a helyzet volt, ahol leginkább az illemkönyvek használatosak.

– Tessék? – szeppent meg, de az idegesség még mindig ott ült az arcán. S éreztem, hogy helyben vagyok. Próbálja leplezni. Vagy csak szimplán meglepődött, hogy én tudok. Mindenről. Tényleg. Ha nem is mondják el nekem, akkor is rájövök, akár akarják, akár nem.

– Honnan ismered Adeline-t? – tettem fel ismét a kérdést. – Ne tagadd, hogy nem ismered. Látom azt, amit látok – néztem rá árgus szemekkel.

– Hát… Közös gyerekkor – sóhajtott fel. Felvontam a szemöldökömet. Aha!

– És? Mindent tudni akarok. Nem akarom, hogy egy múltbéli kis összecsapás vagy bármi tegye tönkre az esküvőt, mert ha Line valamiért haragszik, azt jobb megelőzni – közöltem vele.

– Nem változott – csóválta meg a fejét. – Csak barátok voltunk. Ennyi. Nem történt köztünk az égvilágon semmi, ha ezt akarta tudni. Most pedig, ha megbocsát, visszamennék… – fordult meg, de megragadtam a csuklóját és visszahúztam.

– Ne kavard össze. Beteges kinézettel érkezett ide, és felejteni akart. Lassan találta meg a boldogságát, Lionel minden porcikájával szereti és csodálja a lányt. Hamarosan nekik is lesz az esküvőjük, de mivel Miss Caldernek tervezi a ruhát, az övék előrébb lesz hozva. Ne tedd tönkre, ne kelljen újból szenvednie… ezek szerint, miattad – sziszegtem a fogaim közt, majd elengedtem. Az ügyféllel bájosnak kell lenni… kivéve, ha a fogadott lányodról van szó.