Negyedik.

Adeline

Az egész éjszakámat a ruha tervezésével töltöttem el, rengeteg alap landolt a kukában, mire megtaláltam a tökéletes fazont. Pontosan, ahogy a lány alakjára gondoltam, olyan stílusú ruhát terveztem neki, amely kiemelte az előnyös oldalát a testének. Legalábbis emlékezetből vázoltam fel a vonalait, majd láttam neki a nyakának és az ujjának. Megrajzoltam a modellem vállát és kezeit, majd finom rajzvonalakkal alakítottam a ruha további vonásait.

Egy egyszerű, nyári és szellős ruha tárulkozott lassan a szemeim elé, pontosan olyannak, amilyennek elképzeltem, így mertem biztosabban áthúzni a vonalait, majd a modellezett menyasszonyomnak a haját és a cipőjét is megrajzoltam.

Imádtam ezt csinálni. Ha valaki megihletett a számára tökéletes esküvői ruha megtervezésében, könnyű dolgom volt. Persze, több alternatívát készítettem el mindig, egy ruhatervező figyelembe veszi a menyasszony stílusát is. Elég egyetlen darabot látni a ruhatárából, máris tudja a márkát, és hogy körülbelül milyen típusú ruhákat szerethet.

Már hajnali négy is elmúlhatott, amikor egy újabb papírért nyúltam. A ceruzám egy ideig csak körözött a még érintetlen lap felett, majd lehunytam a szememet, és bizonytalanul, de ugyan meghúztam egy vonalat, majd szimplán csak követtem a megérzéseimet. Végig a lány képe lebegett a szemem előtt, egyre inkább belelendülve csak csináltam, addig, míg egyszer csak úgy éreztem, hogy vége.

Kinyitottam a szemeimet, s félve néztem le a papírra… ott volt a világ minden nőjének az álomruhája, ezt bátran ki merem jelenteni.

Lionel

Adeline valamilyen okból kifolyólag nem aludt otthon, én pedig lassanként aggódni kezdtem érte, hiszen már lassan kilenc óra felé járt az idő. Így is féltettem, mivel olyan félénk lány, és ki tudja, hogy milyen bajba keveredett az angolos viselkedésével.

Igaz, túl sokat nem tudtam gondolkozni ezen, mivel a főnököm igen türelmetlen olasz manus volt, aki előszeretettel noszogatott mindenkit, és ezen a csodálatos mai napon engem fogott ki. Úgy üvöltözött velem, hogy már Amerikában simán beszakadhatott néhány embernek a dobhártyája.

– Relax, Maestro, relax! – szólaltam meg, miközben a kávét készítettem el egy igen kedvesnek tűnő fiatalembernek. Morcos volt, már látszott az arcán, ami pedig a legjobb, hogy olyan angol akcentussal beszélt, hogy már nekem kellett pislognom, hogy megértsem, vagy legalább leolvassam a szájáról, amit mond. Túlságosan is hozzászoktam az olasz nyelven, egyedül Adeline-nal beszéltem angolul, de azt is csak azért, mert nem nagyon tudott olaszul.

– LIONEL! – üvöltötte teljes torokból, mire az éppen az újságot olvasó angol fiatalember felkapta a fejét és az irányomba nézett. Szuper – forgattam meg a szemeimet, majd a szokásosnál ingerültebben tettem a tálcára a csészét.

– Sì? – kérdeztem, miközben odaegyensúlyoztam a sráchoz. Lepasszoltam neki ügyesen a csészét. – Ha esetleg óhajt valamit, csak rikkantson – mondtam neki, kissé ügyetlenül meghajoltam, majd a tálcát a hónom alá csapva mentem vissza a pulthoz.

– LIONEL! – üvöltötte továbbra is a főnök a nevemet.

– Maestro, che cos'è? – kérdeztem jóval dühösebben a kelleténél, hiába tudtam, hogy így csak az állásommal játszom, de már dühített az, hogy csak üvölti és üvölti a nevemet, mintha legalábbis ágyban lennénk.

– La tua sposa è qui! – kiáltotta, én pedig az iroda felé bámultam. A feleségem? Csak nem Adeline-ra céloz…? Jézusom, még hogy a feleségem! Csak lesz!

– Solo la mia fidanzata – válaszoltam, majd az ajtóra tapasztottam a szememet. A főnök nem tévedett: alig egy percre a kiáltására, belépett Adeline, karikás szemekkel, de mosolyogva. A kezében szorongatott egy papírt, s amint meglátott, a mosolya még szélesebb lett.

Ez elégedettséggel töltött el, ahogy elém szökkent, a nyakamba csimpaszkodott és megcsókolt a vendégek örömére, ugyanis az olasz emberek nagyon bírták a nyilvános romantikát. Hát, még egy lány a fiú nyakába veti magát és minden habozás nélkül megcsókolja.

– Nézd! – nyomta a papírt az orrom alá, miután elvált tőlem. Elvettem tőle és jobban megnéztem. Csak egy ruhaterv volt rajta. – Mi a véleményed? – kérdezte izgatottan, csillogó szemekkel.

– Szép – közöltem vele szűkszavúan, megeresztettem felé egy mosolyt, majd ráraktam a papírt a pultra és átöleltem, de azon nyomban el is engedtem volna legszívesebben, mert az angol srác, akit az imént szolgáltam ki, gyilkosan nézett rám, miközben a csészét szorongatta…