Első.

Egyetlenegy valamit szerettem az olasz éjszakákban: még akkor sincs nyugalom, az emberek nyüzsögnek, aminek következtében az utcák megtelnek élettel. A legtöbb ember az erkélyen ül, s nézi a forgatagot, amely a sok turista, illetve a közelben lévő lakodalom miatt keletkezett. Nos, igen. Rengeteg ember szeret betekintést nyerni egy hagyományos olasz esküvőbe, illetve az után következő lagziba, amit a jegyespár örömmel meg is enged, csak engem érint kissé frusztrálóan, hogy idegenek járnak-kelnek odabent. Ezért is lógtam meg, aminek Caroline nagyon nem fog örülni, de most ez érdekel a legkevésbé.

A járókelők elég érdekesen pillantgattak rám. Igen, nem túlságosan megszokott, hogy egy barna hajú lány fehér ruhában és saruban vágjon magának utat a tömegben, miközben eléggé fura arckifejezést vág. Maximum úgy nézhetek ki, mint aki egy esküvőről lógott meg, mondjuk, ami igaz is, csak nem a menyasszony voltam, hanem a ruhatervező.

Caroline ragaszkodott ehhez a ruhához. Szerinte az egyik legjobb darabom a ruhatáramból, s én is szeretem, habár más alkalomra tartogattam. Eredetileg, úgy mellesleg megjegyezve, egy barackszínű darabot szerettem volna felvenni, amit persze direkt erre az alkalomra terveztem, de úgy látszik, hogy Line és én eléggé eltérő személyiségek vagyunk, viszont továbbra is ő dirigál, mivel rangidős, tehát nem volt más választásom.

Elhaladtam egy kávézó mellett, mely a kissé késői időpont ellenére is túlzsúfolt volt. A teraszon egy zenekar játszott hagyományos olasz dalokat, amiből sütött az öröm. Ez az érzés a kint ülő vendégekre is kihatott, így gondtalanul csevegtek semleges témákról.

Elfordítottam a fejem, hiszen megpillantottam a kiszolgálók közt a vőlegényemet, s nem akartam, hogy kérdezősködni kezdjen, mégis mit keresek itt. Habár így is a felismerhetetlenségig ki lettem sminkelve - hétköznapokban nem kenek magamra túl sok vakolatot -, nem hinném, hogy felismerne, ráadásul ez a ruha is… Nem éppen ilyenekben flangálok otthon, maradjunk ennyiben.

Kissé elbambultam, hiszen a gondolataim közt voltam, ezért is történhetett az, hogy valakinek nekimentem. Sűrű bocsánatkérések közepette hátráltam el, még az eszembe se volt, hogy az illető szemébe nézzek. Megtettem, amit kellett, elnézést kértem, persze olaszul, aztán folytattam tovább az utamat.

A lakásomnál kötöttem ki, amely valaha még a szüleim nevére volt íratva, de mivel ők már tragikus módon meghaltak, s hivatalosan is nagykorú voltam, immár az én nevemre volt íratva. Lionel nem tud róla, de nem is bánom. Ez az én titkos zúgom, ahová elvonulok néhanapján, és megalkotom a különböző ruhakölteményeket. Csendes, zavartalanul tudok koncentrálni, ráadásul Ő sem zargat azzal, hogy mégis hogy haladok. Imádom Lionelt, tényleg, de ezzel néha igenis az agyamra tud menni.

Végigtapogattam a ruhám, és ötpercnyi gondolkozás után jöttem rá, hogy én bolond a táskámat ott hagytam! Remek. Mehetek vissza.

Kissé dühösen fordultam meg, és vágtam neki újból a tömegnek. Ismét megkaptam a csodálkozó pillantásokat, amelyekkel megint nem törődtem. Túlságosan. Némelyik pillantás azonban igencsak meglepett. Mint például egy idős bácsi igen szúrósan meredt rám, mintha legalábbis azt jelentettem volna ki, hogy a Rómeó és Júlia egy vígjáték, nem dráma. Mindegy. Nem értem, mire fel kaptam ezt a pillantást, de ha valami gondja van, akkor biztos utánam kiáltaná a problémáját.

A kávézó előtt gondosan eltakartam az arcomat, sietősebbre fogtam a lépteimet, a cipőm sarka kopogott a macskaköves úton. A sarkon elfordultam jobbra, s amint megpillantottam az épületet, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, az Isten tudja miért, és konkrétan futni kezdtem. Igen, kérem szépen, minden lécem megvan, köszönik a kérdést.

Amint beléptem a terembe, az egyik férfi vendég el is kapta a derekamat, hogy behúzzon táncolni. Elrejtettem a grimaszomat, tisztességgel végigtáncoltam vele a számot, majd bocsánatot kértem és távoztam. A tekintetemmel Caroline-t kerestem, de úgy látszik, vak lehetek, mert ő előbb talált meg engem. Éljen!

– A táskádat keresed? – kérdezte egy széles mosollyal és felmutatta a fehér kis retikült, amire van néhány gyöngy fűzve. Hű, hogy ismer. – Mindjárt megkapod, de előtte szeretnélek bemutatni a következő ügyfélnek. – Az arcom felderült. – Adeline, mi ez a boldogság? Még nem is tudod, hogy kinek az esküvőjét vállaltam el – nevette el magát.

– Még! – mutattam fel a mutatóujjamat. Megforgatta a szemeit, karon ragadott, átvonszolt egy táncoló tömegen, és egy sötét hajú lányhoz vonszolt. Amint megpillantottam, rögtön a fejembe ötlött egy ruhaterv, ami kiemelné a hajának az árnyalatát, a bőrszínét és az alakját. Remekül állna neki. De biztos lenne beleszólása.

– Itt is van – tolt maga elé. A lány alaposan végigmért, és elmosolyodott. Hozzám hajolt és adott két puszit. Nos, ezen a gesztuson egy cseppet lepődtem meg. – Ő itt Adeline Watson, a bájos ruhatervezőnk. Eddig nem csalódtunk benne, mindig a legjobbat produkálta – kezdte el dicsérni, az én fejem pedig vörösödni kezdett. Ó, Istenem, már csak ez hiányzott!

– Igen, a menyasszony ezen az estén remekül mutat – bólintott a lány. – Mondd csak: egy ilyen ruha körülbelül mennyi idő alatt van meg?

– Én felvázolom a terveimet, ami jobb esetben két nap, rosszabb esetben négy. Akkor jelenik meg a menyasszony, és bírálja a terveimet, jobb esetben ez egy nap, rosszabb esetben három. Ekkor elkészítem a végleges tervet, és küldöm a varrónőhöz, aki kézzel készíti el ezt a ruhát, és ez meglehetősen hamar készül el, mivel protekciós vagyok, tehát ez maximum két és fél hét. Mondjuk, ez függ a ruha anyagától, a díszítésétől és egyéb dolgoktól. Ekkor te felpróbálod, hozzád igazítja, bevesz, vagy bővít, jobb esetben tökéletesen fog állni neked – magyaráztam el neki hadarva.

– Hűha. – Ennyi volt a reakciója. Felpillantottam egy pillanatra Caroline-ra, aki csak mosolyogva rázta meg a fejét. Lehet, hogy elég lett volna az is, hogyha annyit mondok: megközelítőleg egy hónap? Hoppá. – Ez remekül hangzik. Nos, Line, úgy látszik, hogy a legjobb helyre jöttem. Ez az esküvő csodálatos, látszik, hogy profi vagy – bókolt neki. – A ruhatervező egy cseppet hiperaktív, de nem bánom, még mindig jobb, mintha be lenne lassulva. – Elkerekedett szemekkel bámultam rá. – Akkor a piszkos anyagiakról később beszélünk – kacsintott Caroline-ra. – Nem mellesleg, én hülye, be sem mutatkoztam: Eleanor Calder – nyújtotta a kezét. Én pedig mit se sejtve kezet ráztam vele. – Pillanatot kérek, hívom a vőlegényem. Ti ketten olyan kedvesek vagytok, hogy kár lenne, ha csak az esküvőn ismerne meg titeket! – lelkesedett, majd sarkon fordult és kiabálva kezdte el keresni a vőlegényét.

Én megfordultam. Caroline egy győztes mosollyal a kezembe nyomta a táskám, viszont most már eszemben sem volt lelépni. Bunkóság lenne csak úgy itt hagyni Eleanort. Annak ellenére, hogy hiperaktívnak nevezett.

Felakasztottam a vállamra a kis táskámat, majd vigyorogva fordultam ismét Eleanor felé, hogy megpillantsam az Ő... az én volt legjobb barátomat.

Abban a szent percben köpni-nyelni nem tudtam. Csak álltam ott, mint egy szobor, nem néztem a szemeibe, mert attól tartottam, hogy a felismerés számára csak egy kicsit fájna. De én, ahogy az arcára pillantottam, felismertem, sok eltelt év ellenére. Hiszen mekkora égés lenne már, hogyha nem ismerném fel az első fiút, aki igazán tetszett nekem? Óriási.

Az ajkamba haraptam. A fene se gondolta volna…

– Lou, hadd mutassam be az esküvőszervezőt, Caroline Gilbertet, és a ruhatervezőt, Adeline Watsont! – mondta Eleanor mit sem sejtve.

Ott, akkor éreztem, hogy egy szempár szinte beleég a bőrömbe, így kénytelen voltam felé fordulni. Az arcán őszinte megdöbbenést láttam, amit csak percek alatt tudott elrejteni. Igen. Ez a találkozás mindkettőnknek váratlan volt…

– Igazán örvendek a szerencsének! – küszködtem ki magamból. Kissé megijedtem, amikor észrevettem, hogy a hangom remeg, mint a nyárfalevél, és egy oktávval feljebb szökkent. Hivatalosan is kijelentem magamat az év ripacsának!

Aztán úgy tettem, mintha az órámra néznék, ami persze nem volt, majd késői időpontra hivatkozva felszívódtam onnan. Nem a régi lakás felé tartottam. Nem. A kávézó felé, ahol Lionel dolgozott. Egy kávéra volt szükségem, de azonnal. Ezt a sokkot nehezen lehet feldolgozni. A volt legjobb barátomnak, egyben az első fiúnak, akibe igazán szerelmes voltam, menyasszonya van, akit szeret. Akinek meg kell terveznem a ruháját. Akinek esküvője lesz, itt, Olaszországban. Itt, ahol én élek… Francba.

Előszó.

Bármilyen furcsa, sosem szerettem a nagymamámnál lenni. Míg más gyermek csak azért epekedett, hogy a mamája szólásra nyissa a száját, én addig halálra untam a szebbnél szebb szerelmi történeteket. Igen. A nagymamám végtelen szerelmi történetet tudott kreálni, többet ismert, mint maga az Isten. Az anyám szerint, ha szólásra nyitotta a száját, olyan szinten magával tudta ragadni, annyira egyszerűen, mégis csodálatosan fogalmazta meg a mondatokat, hogy mire észbe kapott, már a bonyodalom kellős közepén álltunk és eggyé váltál a főszereplővel.

Tisztán emlékszem arra a történetére, amelyet egyszer hét éves koromban mesélt, pontosan két nappal a halála előtt. Akkor láttam utoljára, de volt valami a levegőben, ami éreztette is velem: figyeljek oda, hiszen lehet, hogy ez életem utolsó alkalma, hogy meghallgassam bájos történeteinek egyikét.

Egy fiatal lányról mesélt, aki imádta a munkáját és Olaszországban élt. Az a lány tökéletes boldogságban élt jegyesével, aki egy kávézóban volt felszolgáló. Kevéske volt a jövedelmük, mégis annyira boldogan éltek abban a pár évben, egészen addig... míg meg nem jelent a lánynak a múltjából egy fiú, s olyan volt, mintha azt az örömöt elfújták volna. Nem volt tovább.

A fiú és a lány még kis korában legjobb barátok voltak, de amint egyre telt felettük az év, a lány kezdett többet érezni a fiú iránt, aki nem viszonozta az érzéseit. De mégis hogyan tudta volna, amikor szegény cserfes kislány még bevallani se merte? Álmodozott, rengeteget, minden éjjel elképzelte, hogy mi lenne ha... Ha. Mindig ott volt az a szócska, ami beárnyékolta a barátságukat.

Nem, a fiú nem jött rá. Tudatlanul élte a mindennapjait, csak barátként gondolt a lányra. Ezért is merte ott hagyni, szó nélkül, hiszen tudta, hogyha igaz barátok, akkor majd meg fog bocsátani neki a lány. Remélte.

Még mindig tisztán él a lelkemben, ahogy a nagymamám felnevet. Akkor kicsit össze is rezzentem. Keveset mesélt, viszont nekem beindultak a fogaskerekeim. Vajon mi történhetett? Meg is kérdeztem tőle. Erre ő csak annyit válaszolt, hogy ne legyek türelmetlen.

A lány régi barátja betért abba a kávézóba, ahol a vőlegénye dolgozott. A Sors elhíresült már a remek humoráról, így pont őt küldte, hogy kiszolgálja. Éppen a kávéval igyekezett vissza a vőlegény, amikor a lány belépett, hogy üdvözölje a szerelmét. Nem látta meg a legjobb barátját, hiszen fel sem ismerte, annyira régen találkoztak már.

A fiú azonban felismerte. Megmerevedett, kitágult szemekkel nézte, ahogy a lány kecsesen odalejt az őt kiszolgáló pincérhez, és kedvesen megcsókolja. Akkor érezte először a féltékenység szúró oldalát. Olyan volt, mintha hasba rúgták volna, a csésze, amiben felszolgálták neki az ínycsiklandó italt, összetörni készült. Még idejében lett úrrá érzésein, különben lett ott volna parádé! Minden vicc nélkül.

Kulturáltan emlékeztette magát, hogy neki már menyasszonya van. De akkor is szörnyű volt látni, hogy a lány nem ismerte fel, és ahogy odatáncolt a pincérhez... egy pillanatra odaképzelte magát, a srác helyébe. Az élmény nem volt rossz. Sőt...

A lány, akit eljegyzett, korántsem viselkedett így vele. Minden reggel monotonan telt el, a csókok íze már nem méz és áfonya volt, hanem valami keserűség.. mintha a boldog eljegyzés nem azt a kívánt hatást érte volna el, amit kívánt. De ennek ellenére szilárdan kitartott a helyzet mellett, nem ingott meg egy pillanatra sem. Kész volt elvenni a lányt, mert érezte, hogy valahol a lelke mélyén igenis szereti.. de e látvány után ez a halvány szikra is kiveszett belőle.

Nem akarta felbontani az eljegyzést. Egyáltalán nem. Két hét múlva rá, már férj és feleség voltak. De az a két hét volt élete legrosszabb időszaka, ha megkérdeznék, akkor biztos, hogy nem szívesen mesélt volna róla. De az emlékezetében továbbra is élt a lány vidám képe, így felesége helyére olykor-olykor Őt képzelte... S az volt életének egyik legszebb pillanata. Megbánta, hogy elvette feleségül azt a lányt, akit valójában nem szeretett..

De mi történt a lánnyal?

Ő vidáman élte az életét a pincérrel, Olaszországban, mit sem sejtve a történtekből.. Elfelejtette a fiút, hiszen a felszolgáló mindent megadott neki, amire valaha is vágyott: szeretetet, szerelmet és hűséget.

Pontosan ekkor fejezte be a nagymamám a történetet. Tátott szájjal bámultam rá, ami igen furcsa jelenség volt akkor, főleg az én koromban. Azt akartam, hogy folytassa... hogy a lány és a fiú egymásra találjanak, s boldogan éljenek, míg meg nem halnak.

Pontosan ebben különbözött az utolsó meséje a többitől: bemutatta, hogy nem mindig happy end van. Ideje megtanulnom, hogy az élet nem játék, s mikor ott állok a döntés előtt, ezek a mesék eszembe jussanak, s kiválasszam a számomra megfelelő utat.

Felsóhajtottam.

A Nap perzselte a szabad bőrömet, de én nem bántam. Annyi D-vitamint szívtam magamba, amennyit csak lehetett, hiszen itt a nagy munka, napokig be leszek zárva, ha a legjobb menyasszonyi ruhát szeretném megtervezni a legpompásabb esküvőre, amely szinte az egész várost felforgatta. S akkor még nem is sejtettem…