Előszó.

Bármilyen furcsa, sosem szerettem a nagymamámnál lenni. Míg más gyermek csak azért epekedett, hogy a mamája szólásra nyissa a száját, én addig halálra untam a szebbnél szebb szerelmi történeteket. Igen. A nagymamám végtelen szerelmi történetet tudott kreálni, többet ismert, mint maga az Isten. Az anyám szerint, ha szólásra nyitotta a száját, olyan szinten magával tudta ragadni, annyira egyszerűen, mégis csodálatosan fogalmazta meg a mondatokat, hogy mire észbe kapott, már a bonyodalom kellős közepén álltunk és eggyé váltál a főszereplővel.

Tisztán emlékszem arra a történetére, amelyet egyszer hét éves koromban mesélt, pontosan két nappal a halála előtt. Akkor láttam utoljára, de volt valami a levegőben, ami éreztette is velem: figyeljek oda, hiszen lehet, hogy ez életem utolsó alkalma, hogy meghallgassam bájos történeteinek egyikét.

Egy fiatal lányról mesélt, aki imádta a munkáját és Olaszországban élt. Az a lány tökéletes boldogságban élt jegyesével, aki egy kávézóban volt felszolgáló. Kevéske volt a jövedelmük, mégis annyira boldogan éltek abban a pár évben, egészen addig... míg meg nem jelent a lánynak a múltjából egy fiú, s olyan volt, mintha azt az örömöt elfújták volna. Nem volt tovább.

A fiú és a lány még kis korában legjobb barátok voltak, de amint egyre telt felettük az év, a lány kezdett többet érezni a fiú iránt, aki nem viszonozta az érzéseit. De mégis hogyan tudta volna, amikor szegény cserfes kislány még bevallani se merte? Álmodozott, rengeteget, minden éjjel elképzelte, hogy mi lenne ha... Ha. Mindig ott volt az a szócska, ami beárnyékolta a barátságukat.

Nem, a fiú nem jött rá. Tudatlanul élte a mindennapjait, csak barátként gondolt a lányra. Ezért is merte ott hagyni, szó nélkül, hiszen tudta, hogyha igaz barátok, akkor majd meg fog bocsátani neki a lány. Remélte.

Még mindig tisztán él a lelkemben, ahogy a nagymamám felnevet. Akkor kicsit össze is rezzentem. Keveset mesélt, viszont nekem beindultak a fogaskerekeim. Vajon mi történhetett? Meg is kérdeztem tőle. Erre ő csak annyit válaszolt, hogy ne legyek türelmetlen.

A lány régi barátja betért abba a kávézóba, ahol a vőlegénye dolgozott. A Sors elhíresült már a remek humoráról, így pont őt küldte, hogy kiszolgálja. Éppen a kávéval igyekezett vissza a vőlegény, amikor a lány belépett, hogy üdvözölje a szerelmét. Nem látta meg a legjobb barátját, hiszen fel sem ismerte, annyira régen találkoztak már.

A fiú azonban felismerte. Megmerevedett, kitágult szemekkel nézte, ahogy a lány kecsesen odalejt az őt kiszolgáló pincérhez, és kedvesen megcsókolja. Akkor érezte először a féltékenység szúró oldalát. Olyan volt, mintha hasba rúgták volna, a csésze, amiben felszolgálták neki az ínycsiklandó italt, összetörni készült. Még idejében lett úrrá érzésein, különben lett ott volna parádé! Minden vicc nélkül.

Kulturáltan emlékeztette magát, hogy neki már menyasszonya van. De akkor is szörnyű volt látni, hogy a lány nem ismerte fel, és ahogy odatáncolt a pincérhez... egy pillanatra odaképzelte magát, a srác helyébe. Az élmény nem volt rossz. Sőt...

A lány, akit eljegyzett, korántsem viselkedett így vele. Minden reggel monotonan telt el, a csókok íze már nem méz és áfonya volt, hanem valami keserűség.. mintha a boldog eljegyzés nem azt a kívánt hatást érte volna el, amit kívánt. De ennek ellenére szilárdan kitartott a helyzet mellett, nem ingott meg egy pillanatra sem. Kész volt elvenni a lányt, mert érezte, hogy valahol a lelke mélyén igenis szereti.. de e látvány után ez a halvány szikra is kiveszett belőle.

Nem akarta felbontani az eljegyzést. Egyáltalán nem. Két hét múlva rá, már férj és feleség voltak. De az a két hét volt élete legrosszabb időszaka, ha megkérdeznék, akkor biztos, hogy nem szívesen mesélt volna róla. De az emlékezetében továbbra is élt a lány vidám képe, így felesége helyére olykor-olykor Őt képzelte... S az volt életének egyik legszebb pillanata. Megbánta, hogy elvette feleségül azt a lányt, akit valójában nem szeretett..

De mi történt a lánnyal?

Ő vidáman élte az életét a pincérrel, Olaszországban, mit sem sejtve a történtekből.. Elfelejtette a fiút, hiszen a felszolgáló mindent megadott neki, amire valaha is vágyott: szeretetet, szerelmet és hűséget.

Pontosan ekkor fejezte be a nagymamám a történetet. Tátott szájjal bámultam rá, ami igen furcsa jelenség volt akkor, főleg az én koromban. Azt akartam, hogy folytassa... hogy a lány és a fiú egymásra találjanak, s boldogan éljenek, míg meg nem halnak.

Pontosan ebben különbözött az utolsó meséje a többitől: bemutatta, hogy nem mindig happy end van. Ideje megtanulnom, hogy az élet nem játék, s mikor ott állok a döntés előtt, ezek a mesék eszembe jussanak, s kiválasszam a számomra megfelelő utat.

Felsóhajtottam.

A Nap perzselte a szabad bőrömet, de én nem bántam. Annyi D-vitamint szívtam magamba, amennyit csak lehetett, hiszen itt a nagy munka, napokig be leszek zárva, ha a legjobb menyasszonyi ruhát szeretném megtervezni a legpompásabb esküvőre, amely szinte az egész várost felforgatta. S akkor még nem is sejtettem…