Első.

Egyetlenegy valamit szerettem az olasz éjszakákban: még akkor sincs nyugalom, az emberek nyüzsögnek, aminek következtében az utcák megtelnek élettel. A legtöbb ember az erkélyen ül, s nézi a forgatagot, amely a sok turista, illetve a közelben lévő lakodalom miatt keletkezett. Nos, igen. Rengeteg ember szeret betekintést nyerni egy hagyományos olasz esküvőbe, illetve az után következő lagziba, amit a jegyespár örömmel meg is enged, csak engem érint kissé frusztrálóan, hogy idegenek járnak-kelnek odabent. Ezért is lógtam meg, aminek Caroline nagyon nem fog örülni, de most ez érdekel a legkevésbé.

A járókelők elég érdekesen pillantgattak rám. Igen, nem túlságosan megszokott, hogy egy barna hajú lány fehér ruhában és saruban vágjon magának utat a tömegben, miközben eléggé fura arckifejezést vág. Maximum úgy nézhetek ki, mint aki egy esküvőről lógott meg, mondjuk, ami igaz is, csak nem a menyasszony voltam, hanem a ruhatervező.

Caroline ragaszkodott ehhez a ruhához. Szerinte az egyik legjobb darabom a ruhatáramból, s én is szeretem, habár más alkalomra tartogattam. Eredetileg, úgy mellesleg megjegyezve, egy barackszínű darabot szerettem volna felvenni, amit persze direkt erre az alkalomra terveztem, de úgy látszik, hogy Line és én eléggé eltérő személyiségek vagyunk, viszont továbbra is ő dirigál, mivel rangidős, tehát nem volt más választásom.

Elhaladtam egy kávézó mellett, mely a kissé késői időpont ellenére is túlzsúfolt volt. A teraszon egy zenekar játszott hagyományos olasz dalokat, amiből sütött az öröm. Ez az érzés a kint ülő vendégekre is kihatott, így gondtalanul csevegtek semleges témákról.

Elfordítottam a fejem, hiszen megpillantottam a kiszolgálók közt a vőlegényemet, s nem akartam, hogy kérdezősködni kezdjen, mégis mit keresek itt. Habár így is a felismerhetetlenségig ki lettem sminkelve - hétköznapokban nem kenek magamra túl sok vakolatot -, nem hinném, hogy felismerne, ráadásul ez a ruha is… Nem éppen ilyenekben flangálok otthon, maradjunk ennyiben.

Kissé elbambultam, hiszen a gondolataim közt voltam, ezért is történhetett az, hogy valakinek nekimentem. Sűrű bocsánatkérések közepette hátráltam el, még az eszembe se volt, hogy az illető szemébe nézzek. Megtettem, amit kellett, elnézést kértem, persze olaszul, aztán folytattam tovább az utamat.

A lakásomnál kötöttem ki, amely valaha még a szüleim nevére volt íratva, de mivel ők már tragikus módon meghaltak, s hivatalosan is nagykorú voltam, immár az én nevemre volt íratva. Lionel nem tud róla, de nem is bánom. Ez az én titkos zúgom, ahová elvonulok néhanapján, és megalkotom a különböző ruhakölteményeket. Csendes, zavartalanul tudok koncentrálni, ráadásul Ő sem zargat azzal, hogy mégis hogy haladok. Imádom Lionelt, tényleg, de ezzel néha igenis az agyamra tud menni.

Végigtapogattam a ruhám, és ötpercnyi gondolkozás után jöttem rá, hogy én bolond a táskámat ott hagytam! Remek. Mehetek vissza.

Kissé dühösen fordultam meg, és vágtam neki újból a tömegnek. Ismét megkaptam a csodálkozó pillantásokat, amelyekkel megint nem törődtem. Túlságosan. Némelyik pillantás azonban igencsak meglepett. Mint például egy idős bácsi igen szúrósan meredt rám, mintha legalábbis azt jelentettem volna ki, hogy a Rómeó és Júlia egy vígjáték, nem dráma. Mindegy. Nem értem, mire fel kaptam ezt a pillantást, de ha valami gondja van, akkor biztos utánam kiáltaná a problémáját.

A kávézó előtt gondosan eltakartam az arcomat, sietősebbre fogtam a lépteimet, a cipőm sarka kopogott a macskaköves úton. A sarkon elfordultam jobbra, s amint megpillantottam az épületet, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, az Isten tudja miért, és konkrétan futni kezdtem. Igen, kérem szépen, minden lécem megvan, köszönik a kérdést.

Amint beléptem a terembe, az egyik férfi vendég el is kapta a derekamat, hogy behúzzon táncolni. Elrejtettem a grimaszomat, tisztességgel végigtáncoltam vele a számot, majd bocsánatot kértem és távoztam. A tekintetemmel Caroline-t kerestem, de úgy látszik, vak lehetek, mert ő előbb talált meg engem. Éljen!

– A táskádat keresed? – kérdezte egy széles mosollyal és felmutatta a fehér kis retikült, amire van néhány gyöngy fűzve. Hű, hogy ismer. – Mindjárt megkapod, de előtte szeretnélek bemutatni a következő ügyfélnek. – Az arcom felderült. – Adeline, mi ez a boldogság? Még nem is tudod, hogy kinek az esküvőjét vállaltam el – nevette el magát.

– Még! – mutattam fel a mutatóujjamat. Megforgatta a szemeit, karon ragadott, átvonszolt egy táncoló tömegen, és egy sötét hajú lányhoz vonszolt. Amint megpillantottam, rögtön a fejembe ötlött egy ruhaterv, ami kiemelné a hajának az árnyalatát, a bőrszínét és az alakját. Remekül állna neki. De biztos lenne beleszólása.

– Itt is van – tolt maga elé. A lány alaposan végigmért, és elmosolyodott. Hozzám hajolt és adott két puszit. Nos, ezen a gesztuson egy cseppet lepődtem meg. – Ő itt Adeline Watson, a bájos ruhatervezőnk. Eddig nem csalódtunk benne, mindig a legjobbat produkálta – kezdte el dicsérni, az én fejem pedig vörösödni kezdett. Ó, Istenem, már csak ez hiányzott!

– Igen, a menyasszony ezen az estén remekül mutat – bólintott a lány. – Mondd csak: egy ilyen ruha körülbelül mennyi idő alatt van meg?

– Én felvázolom a terveimet, ami jobb esetben két nap, rosszabb esetben négy. Akkor jelenik meg a menyasszony, és bírálja a terveimet, jobb esetben ez egy nap, rosszabb esetben három. Ekkor elkészítem a végleges tervet, és küldöm a varrónőhöz, aki kézzel készíti el ezt a ruhát, és ez meglehetősen hamar készül el, mivel protekciós vagyok, tehát ez maximum két és fél hét. Mondjuk, ez függ a ruha anyagától, a díszítésétől és egyéb dolgoktól. Ekkor te felpróbálod, hozzád igazítja, bevesz, vagy bővít, jobb esetben tökéletesen fog állni neked – magyaráztam el neki hadarva.

– Hűha. – Ennyi volt a reakciója. Felpillantottam egy pillanatra Caroline-ra, aki csak mosolyogva rázta meg a fejét. Lehet, hogy elég lett volna az is, hogyha annyit mondok: megközelítőleg egy hónap? Hoppá. – Ez remekül hangzik. Nos, Line, úgy látszik, hogy a legjobb helyre jöttem. Ez az esküvő csodálatos, látszik, hogy profi vagy – bókolt neki. – A ruhatervező egy cseppet hiperaktív, de nem bánom, még mindig jobb, mintha be lenne lassulva. – Elkerekedett szemekkel bámultam rá. – Akkor a piszkos anyagiakról később beszélünk – kacsintott Caroline-ra. – Nem mellesleg, én hülye, be sem mutatkoztam: Eleanor Calder – nyújtotta a kezét. Én pedig mit se sejtve kezet ráztam vele. – Pillanatot kérek, hívom a vőlegényem. Ti ketten olyan kedvesek vagytok, hogy kár lenne, ha csak az esküvőn ismerne meg titeket! – lelkesedett, majd sarkon fordult és kiabálva kezdte el keresni a vőlegényét.

Én megfordultam. Caroline egy győztes mosollyal a kezembe nyomta a táskám, viszont most már eszemben sem volt lelépni. Bunkóság lenne csak úgy itt hagyni Eleanort. Annak ellenére, hogy hiperaktívnak nevezett.

Felakasztottam a vállamra a kis táskámat, majd vigyorogva fordultam ismét Eleanor felé, hogy megpillantsam az Ő... az én volt legjobb barátomat.

Abban a szent percben köpni-nyelni nem tudtam. Csak álltam ott, mint egy szobor, nem néztem a szemeibe, mert attól tartottam, hogy a felismerés számára csak egy kicsit fájna. De én, ahogy az arcára pillantottam, felismertem, sok eltelt év ellenére. Hiszen mekkora égés lenne már, hogyha nem ismerném fel az első fiút, aki igazán tetszett nekem? Óriási.

Az ajkamba haraptam. A fene se gondolta volna…

– Lou, hadd mutassam be az esküvőszervezőt, Caroline Gilbertet, és a ruhatervezőt, Adeline Watsont! – mondta Eleanor mit sem sejtve.

Ott, akkor éreztem, hogy egy szempár szinte beleég a bőrömbe, így kénytelen voltam felé fordulni. Az arcán őszinte megdöbbenést láttam, amit csak percek alatt tudott elrejteni. Igen. Ez a találkozás mindkettőnknek váratlan volt…

– Igazán örvendek a szerencsének! – küszködtem ki magamból. Kissé megijedtem, amikor észrevettem, hogy a hangom remeg, mint a nyárfalevél, és egy oktávval feljebb szökkent. Hivatalosan is kijelentem magamat az év ripacsának!

Aztán úgy tettem, mintha az órámra néznék, ami persze nem volt, majd késői időpontra hivatkozva felszívódtam onnan. Nem a régi lakás felé tartottam. Nem. A kávézó felé, ahol Lionel dolgozott. Egy kávéra volt szükségem, de azonnal. Ezt a sokkot nehezen lehet feldolgozni. A volt legjobb barátomnak, egyben az első fiúnak, akibe igazán szerelmes voltam, menyasszonya van, akit szeret. Akinek meg kell terveznem a ruháját. Akinek esküvője lesz, itt, Olaszországban. Itt, ahol én élek… Francba.