Negyedik.

Adeline

Az egész éjszakámat a ruha tervezésével töltöttem el, rengeteg alap landolt a kukában, mire megtaláltam a tökéletes fazont. Pontosan, ahogy a lány alakjára gondoltam, olyan stílusú ruhát terveztem neki, amely kiemelte az előnyös oldalát a testének. Legalábbis emlékezetből vázoltam fel a vonalait, majd láttam neki a nyakának és az ujjának. Megrajzoltam a modellem vállát és kezeit, majd finom rajzvonalakkal alakítottam a ruha további vonásait.

Egy egyszerű, nyári és szellős ruha tárulkozott lassan a szemeim elé, pontosan olyannak, amilyennek elképzeltem, így mertem biztosabban áthúzni a vonalait, majd a modellezett menyasszonyomnak a haját és a cipőjét is megrajzoltam.

Imádtam ezt csinálni. Ha valaki megihletett a számára tökéletes esküvői ruha megtervezésében, könnyű dolgom volt. Persze, több alternatívát készítettem el mindig, egy ruhatervező figyelembe veszi a menyasszony stílusát is. Elég egyetlen darabot látni a ruhatárából, máris tudja a márkát, és hogy körülbelül milyen típusú ruhákat szerethet.

Már hajnali négy is elmúlhatott, amikor egy újabb papírért nyúltam. A ceruzám egy ideig csak körözött a még érintetlen lap felett, majd lehunytam a szememet, és bizonytalanul, de ugyan meghúztam egy vonalat, majd szimplán csak követtem a megérzéseimet. Végig a lány képe lebegett a szemem előtt, egyre inkább belelendülve csak csináltam, addig, míg egyszer csak úgy éreztem, hogy vége.

Kinyitottam a szemeimet, s félve néztem le a papírra… ott volt a világ minden nőjének az álomruhája, ezt bátran ki merem jelenteni.

Lionel

Adeline valamilyen okból kifolyólag nem aludt otthon, én pedig lassanként aggódni kezdtem érte, hiszen már lassan kilenc óra felé járt az idő. Így is féltettem, mivel olyan félénk lány, és ki tudja, hogy milyen bajba keveredett az angolos viselkedésével.

Igaz, túl sokat nem tudtam gondolkozni ezen, mivel a főnököm igen türelmetlen olasz manus volt, aki előszeretettel noszogatott mindenkit, és ezen a csodálatos mai napon engem fogott ki. Úgy üvöltözött velem, hogy már Amerikában simán beszakadhatott néhány embernek a dobhártyája.

– Relax, Maestro, relax! – szólaltam meg, miközben a kávét készítettem el egy igen kedvesnek tűnő fiatalembernek. Morcos volt, már látszott az arcán, ami pedig a legjobb, hogy olyan angol akcentussal beszélt, hogy már nekem kellett pislognom, hogy megértsem, vagy legalább leolvassam a szájáról, amit mond. Túlságosan is hozzászoktam az olasz nyelven, egyedül Adeline-nal beszéltem angolul, de azt is csak azért, mert nem nagyon tudott olaszul.

– LIONEL! – üvöltötte teljes torokból, mire az éppen az újságot olvasó angol fiatalember felkapta a fejét és az irányomba nézett. Szuper – forgattam meg a szemeimet, majd a szokásosnál ingerültebben tettem a tálcára a csészét.

– Sì? – kérdeztem, miközben odaegyensúlyoztam a sráchoz. Lepasszoltam neki ügyesen a csészét. – Ha esetleg óhajt valamit, csak rikkantson – mondtam neki, kissé ügyetlenül meghajoltam, majd a tálcát a hónom alá csapva mentem vissza a pulthoz.

– LIONEL! – üvöltötte továbbra is a főnök a nevemet.

– Maestro, che cos'è? – kérdeztem jóval dühösebben a kelleténél, hiába tudtam, hogy így csak az állásommal játszom, de már dühített az, hogy csak üvölti és üvölti a nevemet, mintha legalábbis ágyban lennénk.

– La tua sposa è qui! – kiáltotta, én pedig az iroda felé bámultam. A feleségem? Csak nem Adeline-ra céloz…? Jézusom, még hogy a feleségem! Csak lesz!

– Solo la mia fidanzata – válaszoltam, majd az ajtóra tapasztottam a szememet. A főnök nem tévedett: alig egy percre a kiáltására, belépett Adeline, karikás szemekkel, de mosolyogva. A kezében szorongatott egy papírt, s amint meglátott, a mosolya még szélesebb lett.

Ez elégedettséggel töltött el, ahogy elém szökkent, a nyakamba csimpaszkodott és megcsókolt a vendégek örömére, ugyanis az olasz emberek nagyon bírták a nyilvános romantikát. Hát, még egy lány a fiú nyakába veti magát és minden habozás nélkül megcsókolja.

– Nézd! – nyomta a papírt az orrom alá, miután elvált tőlem. Elvettem tőle és jobban megnéztem. Csak egy ruhaterv volt rajta. – Mi a véleményed? – kérdezte izgatottan, csillogó szemekkel.

– Szép – közöltem vele szűkszavúan, megeresztettem felé egy mosolyt, majd ráraktam a papírt a pultra és átöleltem, de azon nyomban el is engedtem volna legszívesebben, mert az angol srác, akit az imént szolgáltam ki, gyilkosan nézett rám, miközben a csészét szorongatta…

Harmadik.

Megráztam a fejemet – nem foglalkozhatok azzal, hogy mi ütött belé. Hiszen nekem az égvilágon semmi közöm nincsen hozzá, annak ellenére is, hogy volt egy közös gyermekkorunk és régebben szerelmes voltam belé. Amit így utólag nem is merek bevallani neki, mert iszonyatosan nagy port kavarna mind két félnél. Legalábbis nálam igen. Attól tartanék, hogy megnyílna bennem valami, valami olyasmi, amit eddig féltem másoknak megmutatni. Aminek a létezéséről, a hatásairól még én sem tudok…

Felsóhajtottam, és inkább keresni kezdtem a kulcsomat a kis retikülben, amelyet pár perc múlva meg is leltem. Beleillesztettem a zárba, majd elfordítottam és benyitottam a kellemesen hűvös helyiségbe. Szerencsére olyan anyagból épült fel a ház, hogy az nem engedte át teljesen a meleget, így nem kellett attól tartanom, hogy klíma nélkül meg fogok sülni.

Letettem a kis táskát az előszobában, majd beljebb léptem, s rácsodálkoztam, hogy milyen régen jártam itt. Teljesen elfelejtettem például, hogy volt egy hatalmas kanapé a nappali kellős közepén, amit még Angliából hozattam ide, a szüleim régi lakásából. Vagy éppen, hogy a falaknak ilyen megnyugtató illata van. Vagy hogy ennyi képet raktam ki a családomról…

Lehunytam a szememet, s vettem egy mély lélegzetet. Édes otthon.

Caroline

A fiatalember eléggé feldúltan érkezett vissza. Látszott rajta, hogy legszívesebben falba verné a fejét, és az oka nem igazán Miss Calder fényűző esküvői ötletei. Hogy honnan sejtem? Onnan, hogy amikor először találkoztam velük, akkor nem ilyen arcot vágott, amikor Eleanor sorolni kezdte a rengeteg ötletét, amelyeknek az árai egyre és egyre növekedtek, persze, egyáltalán nem tűnt fel, hogy mindez csak pénzpocsékolás. De most komolyan: minek kiadni annyi pénzt egy esküvőre, hogy amikor csak visszanézik a videót, azon sajnálkoznak, hogy azt a temérdek pénzt másba is lehetett volna fektetni? Egy esküvő nem arról szól, hogy kidobjuk egy kád pénzt az ablakon, hanem arról, hogy két ember összeköti az életét, akik igazán szeretik egymást. Legalábbis szerintem erről szól, és az meg már másodlagos dolog, hogy mégis ki mennyit szán erre a ceremóniára. De ez a lány… neki őszintén nem számított, hogy szereti-e a srác, hanem a pompa… az a fényűző pompa, amitől Adeline-nal együtt meg tudtunk vakulni.

Oké. Teljesen elterelődött a téma az agyamban. Szépen megtárgyalom itt az esküvő szentségét, majdhogynem olasz módra, amikor itt van ez a srác, és süt róla, hogy ismeri az én kis ruhatervezőmet régebbről. Ja, igen, nem vagyok vak, köszönöm szépen a kérdéseket.

Átvágtam egy kisebb táncoló tömegen, amiért elég durcásan is néztek, de különösképpen nem is érdekelt. El akartam marni ezt a srácot és minden részletet ki kell húznom belőle. Mert azért tudjátok, nem mindegy, hogy Adeline hogy dolgozik, főleg, ha olyan múltja van ezzel a fiúval, hogy az lehet zavaró is a munkájára tekintettel. Vagy esetleg elveszíti az eszét és direkt úgy csináltatja meg a ruhát, hogy hibás legyen és leégesse a lányt. Vagy túlzottan is jó ruhát varrat… semmi sem kizárt ezekben az esetekben.

Nehezen, de elkaptam a srácot és behúztam a konyhába. Az ott lévő szakácsok kicsit se néztek minket durcásan, de amikor csak intettem nekik, szó nélkül arrébb húzódtak. Tudom, hogy nem fognak hallgatózni, de azért jobb megelőzni a bajt, mintsem már a sárból kiszedni magunkat.

– Honnan ismered Adeline-t? – szegeztem neki a kérdést. Igen, szoktam udvarias lenni, de ez most nem az a helyzet volt, ahol leginkább az illemkönyvek használatosak.

– Tessék? – szeppent meg, de az idegesség még mindig ott ült az arcán. S éreztem, hogy helyben vagyok. Próbálja leplezni. Vagy csak szimplán meglepődött, hogy én tudok. Mindenről. Tényleg. Ha nem is mondják el nekem, akkor is rájövök, akár akarják, akár nem.

– Honnan ismered Adeline-t? – tettem fel ismét a kérdést. – Ne tagadd, hogy nem ismered. Látom azt, amit látok – néztem rá árgus szemekkel.

– Hát… Közös gyerekkor – sóhajtott fel. Felvontam a szemöldökömet. Aha!

– És? Mindent tudni akarok. Nem akarom, hogy egy múltbéli kis összecsapás vagy bármi tegye tönkre az esküvőt, mert ha Line valamiért haragszik, azt jobb megelőzni – közöltem vele.

– Nem változott – csóválta meg a fejét. – Csak barátok voltunk. Ennyi. Nem történt köztünk az égvilágon semmi, ha ezt akarta tudni. Most pedig, ha megbocsát, visszamennék… – fordult meg, de megragadtam a csuklóját és visszahúztam.

– Ne kavard össze. Beteges kinézettel érkezett ide, és felejteni akart. Lassan találta meg a boldogságát, Lionel minden porcikájával szereti és csodálja a lányt. Hamarosan nekik is lesz az esküvőjük, de mivel Miss Caldernek tervezi a ruhát, az övék előrébb lesz hozva. Ne tedd tönkre, ne kelljen újból szenvednie… ezek szerint, miattad – sziszegtem a fogaim közt, majd elengedtem. Az ügyféllel bájosnak kell lenni… kivéve, ha a fogadott lányodról van szó.

Második.

Elnézést a késésért.:)

Enyhén ziláltan estem be a kávézóba, amelynek következtében néhány vendég vissza is köpte a csészéjébe a kávét, annyira meglepődtek. Nos, nem csodálkozom rajta, futottam, mint az őrült, ráadásul meleg is van, tehát eléggé érdekes, sőt, rémisztő látványt nyújthattam.

A pultnál ücsörgő, egyenruhás fiú arca felderült, amint meglátott, vidáman odaköszönt nekem, amit én kisebb fulladási rohamok közepette viszonoztam. Ja, eléggé kiestem a formámból, nem vagyok valami olimpiai bajnok formában, azt el kell ismernem.

Enrico odasietett hozzám, amint felfedezte, hogy nem vagyok éppenséggel fényes állapotban. Bekísért a dolgozóknak fenntartott helyiségbe, nem sokkal később nyomott egy pohár vizet a kezembe, majd valamit elmotyogott nekem és ott hagyott.

Sietve kortyoltam bele a jéghideg vízbe, ami elképesztően jól esett. Kicsit lenyugtatott, csökkent a lélegzetvételeim száma és már nem éreztem úgy, hogy kiszakad a tüdőm. Oké, a lábizmaim még egy cseppet rángatóztak a megerőltetés miatt, amiből szerintem izomláz is lesz, de a közérzetem már lényegesen jobb volt. Örök hála Enriconak.

A következő pillanatban Lionel rontott be a helyiségbe, nyomában Enricoval. Az utóbbi futólag rám mosolygott, míg a vőlegényem odaszaladt hozzám, leguggolt előttem és aggódóan fürkészte az arcom, csak az után nézett mélyen a szemembe. Mit mindig, most is a szívem majd’ kiugrott a helyéről, a térdeim enyhén remegni kezdtek, de volt valami belül, bennem, ami nem reagált a szokásos módon. A pillangóim elmaradtak.

Különösképpen nem foglalkoztam ezzel. Tudom, hogy szeretem és vele szeretném leélni a hátra maradt éveimet. Az, hogy a pillangóim már nincsenek meg, az csupán egy enyhe változás, nem több.

– Minden rendben? – kérdezte aggódva Lionel.

– Igen – hazudtam szerintem eléggé perfektül. De, úgy látszik, hogy őt nehezen lehet átvágni, mivel eléggé furán nézett rám. Magyarán: átlátott a szitán. – Illetve mégsem – ismertem be. Elégedetten bólintott, elengedte a kezem, amelyet eddig szorongatott és felült mellém a padra. Na, igen. Ilyen a személyzet szobája. Kis híján minden fából készült. Csak egy kicsit spórolós a tulaj. – Emlékszel még Louis-ra? – kérdeztem, mire ő bólintott, s valami felgyúlt a szemébe, ami nagyon nem tetszett nekem. Gyűlölet? Nincs kizárva. – Nos, ma találkoztam a menyasszonyával, pontosabban a fogadáson és…

– A menyasszonyával? – visszhangozta Lionel. Meglepődött. De erősen.

– Igen, vele. Eleanor Calder – mondtam meg a nevét, de kétlem, hogy bármit is mond neki ez a név.

– A fehérneműmodell? – meresztett bagolyszemeket.

– Te ilyeneket honnan tudsz? – döbbentem le. Megrázta a fejét, azaz nem szeretné megmagyarázni. Vagy csak én vagyok túl műveletlen a modellek terén. Mindegy. – Szóval, a fogadáson összetalálkoztam vele, és Caroline elfogadta a felkérést, miszerint itt megszervezi az esküvőt. – Lionel szeme kerekre nyílt. – Én pedig szépen megtervezem neki a ruhát.

– És ez… neked miért is gond? – érdeklődött Lionel, még mindig sokkosan. Nem tudom, mi lepte meg ennyire?

Már éppen szólásra nyitottam a számat, mikor rádöbbentem, hogy a vőlegényem semmit nem sejt az egészről. Mármint arról nem tud semmit, hogy régebben bele voltam zúgva Louis-ba, miközben barátok voltunk. Igaz, érdeklődött erről a korszakról Lionel, de nem meséltem neki róla. Nem szerettem volna felidézni a múlt kissé fájdalmas emlékeit, pont akkor, mikor már sikerült túltennem magam rajta.

Felsóhajtottam, és megráztam a fejem. Most sem mondhatok semmit.

– Tudod, csak egy kicsit sokkolt – ismertem be, ami félig igaz volt. Az igazság második felét bölcsen elhallgattam.

– Elhiszem – ölelt meg, s az öleléséből áradt felém a melegség, de másként, mint eddig. Nem tudom, mi lett velem, de most minden olyan más… de, biztos a futás miatt! – Menj haza, öltözz át és pihenj egy kicsit. Nagy munka vár rád. Én befejezem a műszakom, és én is megyek haza. Aludj. – Nyomott egy puszit a homlokomra, majd felállt és kiment a helyiségből.

Nem sokkal ez után én is felálltam, miután már úgy gondoltam, hogy mindennel képes vagyok szembe szállni, ami csak jön. De ennek az ellentéte csak bizonyosodott be, amint kiléptem a kávézóból, mentem pár métert és konkrétan belebotlottam Louis-ba.

– Jézusom, Eli, már mindenhol kerestelek! – mondta boldogan, én viszont összerezzentem a saját általa kreált becenevem hallatán. – Te tényleg hiperaktív lettél, hogy ilyen gyorsan tudsz futni – jegyezte meg egy széles mosollyal.

– Inkább mondanám azt, hogy a nyúl mellém pártolt – motyogtam az orrom alatt, de meghallotta és hangosan felnevetett. Még nem is tudja, hogy a gyávaságra is értettem, de most már halál mindegy. – Ha megbocsátasz, én mennék haza, nagyon fáradt vagyok – mondtam tetetett kedvességgel, elléptem előle és mentem volna tovább egyedül, ha… Ha nem tartja velem a lépést.

– Azért annyira ne siess! – nevetett ismét, én pedig legszívesebben lesüllyedtem volna a föld alá. – Nem is tudtam, hogy Olaszországban élsz. Miután elmentem, eltűntél a Föld felszínéről, kicsi lány.

– Nem vagyok kicsi lány – duzzogtam. Ó, mint a régi szép időkben. – Csak két évvel vagyok nálad fiatalabb, de ez még nem jogosít fel arra, hogy engem letörpézzél – védtem meg magam. De nem hogy nem komolyodott meg, még alaposan ki is röhögött. – De tudod mit? Ha állandóan nevetni fogsz, nem fogok veled beszélgetni.

Ez a mondat, mintha varázsige lett volna, úgy hatott. Rögtön elhallgatott.

– De tényleg: mit keresel itt? – tárta szét a karját.

– Kellett egy kis klímaváltozás – és egy kis tér, hogy elfelejtselek… tettem volna hozzá, de nem mondtam ki. Nem akartam megkutyulni a szálakat. – A szüleim, miután meghaltak, rám hagytak egy házat, legalábbis egy helyet, ahol elbújhatok – mosolyodtam el.

– Részvétem. – Bólintottam. – És ott laksz? – kíváncsiskodott.

– Á, nem – ráztam meg a fejem. A szemöldöke a homlokán felszaladt. Azt hiszem, sikerült meglepnem. – Egy másik lakásban élek, a vőlegényemmel – ismertem be, még gyanútlanul.

Csak akkor jöttem rá, hogy furán érintette Louis-t, amikor az arca megnyúlt, és úgy nézett ki, mint aki szellemet látott. Valamit elmotyogott arról, hogy Eleanor már biztos várja, meg hogy elszaladt az idő, aztán az egyik másodpercről a másikra eltűnt mellőlem.

Ez fura. Felettébb fura.

Első.

Egyetlenegy valamit szerettem az olasz éjszakákban: még akkor sincs nyugalom, az emberek nyüzsögnek, aminek következtében az utcák megtelnek élettel. A legtöbb ember az erkélyen ül, s nézi a forgatagot, amely a sok turista, illetve a közelben lévő lakodalom miatt keletkezett. Nos, igen. Rengeteg ember szeret betekintést nyerni egy hagyományos olasz esküvőbe, illetve az után következő lagziba, amit a jegyespár örömmel meg is enged, csak engem érint kissé frusztrálóan, hogy idegenek járnak-kelnek odabent. Ezért is lógtam meg, aminek Caroline nagyon nem fog örülni, de most ez érdekel a legkevésbé.

A járókelők elég érdekesen pillantgattak rám. Igen, nem túlságosan megszokott, hogy egy barna hajú lány fehér ruhában és saruban vágjon magának utat a tömegben, miközben eléggé fura arckifejezést vág. Maximum úgy nézhetek ki, mint aki egy esküvőről lógott meg, mondjuk, ami igaz is, csak nem a menyasszony voltam, hanem a ruhatervező.

Caroline ragaszkodott ehhez a ruhához. Szerinte az egyik legjobb darabom a ruhatáramból, s én is szeretem, habár más alkalomra tartogattam. Eredetileg, úgy mellesleg megjegyezve, egy barackszínű darabot szerettem volna felvenni, amit persze direkt erre az alkalomra terveztem, de úgy látszik, hogy Line és én eléggé eltérő személyiségek vagyunk, viszont továbbra is ő dirigál, mivel rangidős, tehát nem volt más választásom.

Elhaladtam egy kávézó mellett, mely a kissé késői időpont ellenére is túlzsúfolt volt. A teraszon egy zenekar játszott hagyományos olasz dalokat, amiből sütött az öröm. Ez az érzés a kint ülő vendégekre is kihatott, így gondtalanul csevegtek semleges témákról.

Elfordítottam a fejem, hiszen megpillantottam a kiszolgálók közt a vőlegényemet, s nem akartam, hogy kérdezősködni kezdjen, mégis mit keresek itt. Habár így is a felismerhetetlenségig ki lettem sminkelve - hétköznapokban nem kenek magamra túl sok vakolatot -, nem hinném, hogy felismerne, ráadásul ez a ruha is… Nem éppen ilyenekben flangálok otthon, maradjunk ennyiben.

Kissé elbambultam, hiszen a gondolataim közt voltam, ezért is történhetett az, hogy valakinek nekimentem. Sűrű bocsánatkérések közepette hátráltam el, még az eszembe se volt, hogy az illető szemébe nézzek. Megtettem, amit kellett, elnézést kértem, persze olaszul, aztán folytattam tovább az utamat.

A lakásomnál kötöttem ki, amely valaha még a szüleim nevére volt íratva, de mivel ők már tragikus módon meghaltak, s hivatalosan is nagykorú voltam, immár az én nevemre volt íratva. Lionel nem tud róla, de nem is bánom. Ez az én titkos zúgom, ahová elvonulok néhanapján, és megalkotom a különböző ruhakölteményeket. Csendes, zavartalanul tudok koncentrálni, ráadásul Ő sem zargat azzal, hogy mégis hogy haladok. Imádom Lionelt, tényleg, de ezzel néha igenis az agyamra tud menni.

Végigtapogattam a ruhám, és ötpercnyi gondolkozás után jöttem rá, hogy én bolond a táskámat ott hagytam! Remek. Mehetek vissza.

Kissé dühösen fordultam meg, és vágtam neki újból a tömegnek. Ismét megkaptam a csodálkozó pillantásokat, amelyekkel megint nem törődtem. Túlságosan. Némelyik pillantás azonban igencsak meglepett. Mint például egy idős bácsi igen szúrósan meredt rám, mintha legalábbis azt jelentettem volna ki, hogy a Rómeó és Júlia egy vígjáték, nem dráma. Mindegy. Nem értem, mire fel kaptam ezt a pillantást, de ha valami gondja van, akkor biztos utánam kiáltaná a problémáját.

A kávézó előtt gondosan eltakartam az arcomat, sietősebbre fogtam a lépteimet, a cipőm sarka kopogott a macskaköves úton. A sarkon elfordultam jobbra, s amint megpillantottam az épületet, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, az Isten tudja miért, és konkrétan futni kezdtem. Igen, kérem szépen, minden lécem megvan, köszönik a kérdést.

Amint beléptem a terembe, az egyik férfi vendég el is kapta a derekamat, hogy behúzzon táncolni. Elrejtettem a grimaszomat, tisztességgel végigtáncoltam vele a számot, majd bocsánatot kértem és távoztam. A tekintetemmel Caroline-t kerestem, de úgy látszik, vak lehetek, mert ő előbb talált meg engem. Éljen!

– A táskádat keresed? – kérdezte egy széles mosollyal és felmutatta a fehér kis retikült, amire van néhány gyöngy fűzve. Hű, hogy ismer. – Mindjárt megkapod, de előtte szeretnélek bemutatni a következő ügyfélnek. – Az arcom felderült. – Adeline, mi ez a boldogság? Még nem is tudod, hogy kinek az esküvőjét vállaltam el – nevette el magát.

– Még! – mutattam fel a mutatóujjamat. Megforgatta a szemeit, karon ragadott, átvonszolt egy táncoló tömegen, és egy sötét hajú lányhoz vonszolt. Amint megpillantottam, rögtön a fejembe ötlött egy ruhaterv, ami kiemelné a hajának az árnyalatát, a bőrszínét és az alakját. Remekül állna neki. De biztos lenne beleszólása.

– Itt is van – tolt maga elé. A lány alaposan végigmért, és elmosolyodott. Hozzám hajolt és adott két puszit. Nos, ezen a gesztuson egy cseppet lepődtem meg. – Ő itt Adeline Watson, a bájos ruhatervezőnk. Eddig nem csalódtunk benne, mindig a legjobbat produkálta – kezdte el dicsérni, az én fejem pedig vörösödni kezdett. Ó, Istenem, már csak ez hiányzott!

– Igen, a menyasszony ezen az estén remekül mutat – bólintott a lány. – Mondd csak: egy ilyen ruha körülbelül mennyi idő alatt van meg?

– Én felvázolom a terveimet, ami jobb esetben két nap, rosszabb esetben négy. Akkor jelenik meg a menyasszony, és bírálja a terveimet, jobb esetben ez egy nap, rosszabb esetben három. Ekkor elkészítem a végleges tervet, és küldöm a varrónőhöz, aki kézzel készíti el ezt a ruhát, és ez meglehetősen hamar készül el, mivel protekciós vagyok, tehát ez maximum két és fél hét. Mondjuk, ez függ a ruha anyagától, a díszítésétől és egyéb dolgoktól. Ekkor te felpróbálod, hozzád igazítja, bevesz, vagy bővít, jobb esetben tökéletesen fog állni neked – magyaráztam el neki hadarva.

– Hűha. – Ennyi volt a reakciója. Felpillantottam egy pillanatra Caroline-ra, aki csak mosolyogva rázta meg a fejét. Lehet, hogy elég lett volna az is, hogyha annyit mondok: megközelítőleg egy hónap? Hoppá. – Ez remekül hangzik. Nos, Line, úgy látszik, hogy a legjobb helyre jöttem. Ez az esküvő csodálatos, látszik, hogy profi vagy – bókolt neki. – A ruhatervező egy cseppet hiperaktív, de nem bánom, még mindig jobb, mintha be lenne lassulva. – Elkerekedett szemekkel bámultam rá. – Akkor a piszkos anyagiakról később beszélünk – kacsintott Caroline-ra. – Nem mellesleg, én hülye, be sem mutatkoztam: Eleanor Calder – nyújtotta a kezét. Én pedig mit se sejtve kezet ráztam vele. – Pillanatot kérek, hívom a vőlegényem. Ti ketten olyan kedvesek vagytok, hogy kár lenne, ha csak az esküvőn ismerne meg titeket! – lelkesedett, majd sarkon fordult és kiabálva kezdte el keresni a vőlegényét.

Én megfordultam. Caroline egy győztes mosollyal a kezembe nyomta a táskám, viszont most már eszemben sem volt lelépni. Bunkóság lenne csak úgy itt hagyni Eleanort. Annak ellenére, hogy hiperaktívnak nevezett.

Felakasztottam a vállamra a kis táskámat, majd vigyorogva fordultam ismét Eleanor felé, hogy megpillantsam az Ő... az én volt legjobb barátomat.

Abban a szent percben köpni-nyelni nem tudtam. Csak álltam ott, mint egy szobor, nem néztem a szemeibe, mert attól tartottam, hogy a felismerés számára csak egy kicsit fájna. De én, ahogy az arcára pillantottam, felismertem, sok eltelt év ellenére. Hiszen mekkora égés lenne már, hogyha nem ismerném fel az első fiút, aki igazán tetszett nekem? Óriási.

Az ajkamba haraptam. A fene se gondolta volna…

– Lou, hadd mutassam be az esküvőszervezőt, Caroline Gilbertet, és a ruhatervezőt, Adeline Watsont! – mondta Eleanor mit sem sejtve.

Ott, akkor éreztem, hogy egy szempár szinte beleég a bőrömbe, így kénytelen voltam felé fordulni. Az arcán őszinte megdöbbenést láttam, amit csak percek alatt tudott elrejteni. Igen. Ez a találkozás mindkettőnknek váratlan volt…

– Igazán örvendek a szerencsének! – küszködtem ki magamból. Kissé megijedtem, amikor észrevettem, hogy a hangom remeg, mint a nyárfalevél, és egy oktávval feljebb szökkent. Hivatalosan is kijelentem magamat az év ripacsának!

Aztán úgy tettem, mintha az órámra néznék, ami persze nem volt, majd késői időpontra hivatkozva felszívódtam onnan. Nem a régi lakás felé tartottam. Nem. A kávézó felé, ahol Lionel dolgozott. Egy kávéra volt szükségem, de azonnal. Ezt a sokkot nehezen lehet feldolgozni. A volt legjobb barátomnak, egyben az első fiúnak, akibe igazán szerelmes voltam, menyasszonya van, akit szeret. Akinek meg kell terveznem a ruháját. Akinek esküvője lesz, itt, Olaszországban. Itt, ahol én élek… Francba.

Előszó.

Bármilyen furcsa, sosem szerettem a nagymamámnál lenni. Míg más gyermek csak azért epekedett, hogy a mamája szólásra nyissa a száját, én addig halálra untam a szebbnél szebb szerelmi történeteket. Igen. A nagymamám végtelen szerelmi történetet tudott kreálni, többet ismert, mint maga az Isten. Az anyám szerint, ha szólásra nyitotta a száját, olyan szinten magával tudta ragadni, annyira egyszerűen, mégis csodálatosan fogalmazta meg a mondatokat, hogy mire észbe kapott, már a bonyodalom kellős közepén álltunk és eggyé váltál a főszereplővel.

Tisztán emlékszem arra a történetére, amelyet egyszer hét éves koromban mesélt, pontosan két nappal a halála előtt. Akkor láttam utoljára, de volt valami a levegőben, ami éreztette is velem: figyeljek oda, hiszen lehet, hogy ez életem utolsó alkalma, hogy meghallgassam bájos történeteinek egyikét.

Egy fiatal lányról mesélt, aki imádta a munkáját és Olaszországban élt. Az a lány tökéletes boldogságban élt jegyesével, aki egy kávézóban volt felszolgáló. Kevéske volt a jövedelmük, mégis annyira boldogan éltek abban a pár évben, egészen addig... míg meg nem jelent a lánynak a múltjából egy fiú, s olyan volt, mintha azt az örömöt elfújták volna. Nem volt tovább.

A fiú és a lány még kis korában legjobb barátok voltak, de amint egyre telt felettük az év, a lány kezdett többet érezni a fiú iránt, aki nem viszonozta az érzéseit. De mégis hogyan tudta volna, amikor szegény cserfes kislány még bevallani se merte? Álmodozott, rengeteget, minden éjjel elképzelte, hogy mi lenne ha... Ha. Mindig ott volt az a szócska, ami beárnyékolta a barátságukat.

Nem, a fiú nem jött rá. Tudatlanul élte a mindennapjait, csak barátként gondolt a lányra. Ezért is merte ott hagyni, szó nélkül, hiszen tudta, hogyha igaz barátok, akkor majd meg fog bocsátani neki a lány. Remélte.

Még mindig tisztán él a lelkemben, ahogy a nagymamám felnevet. Akkor kicsit össze is rezzentem. Keveset mesélt, viszont nekem beindultak a fogaskerekeim. Vajon mi történhetett? Meg is kérdeztem tőle. Erre ő csak annyit válaszolt, hogy ne legyek türelmetlen.

A lány régi barátja betért abba a kávézóba, ahol a vőlegénye dolgozott. A Sors elhíresült már a remek humoráról, így pont őt küldte, hogy kiszolgálja. Éppen a kávéval igyekezett vissza a vőlegény, amikor a lány belépett, hogy üdvözölje a szerelmét. Nem látta meg a legjobb barátját, hiszen fel sem ismerte, annyira régen találkoztak már.

A fiú azonban felismerte. Megmerevedett, kitágult szemekkel nézte, ahogy a lány kecsesen odalejt az őt kiszolgáló pincérhez, és kedvesen megcsókolja. Akkor érezte először a féltékenység szúró oldalát. Olyan volt, mintha hasba rúgták volna, a csésze, amiben felszolgálták neki az ínycsiklandó italt, összetörni készült. Még idejében lett úrrá érzésein, különben lett ott volna parádé! Minden vicc nélkül.

Kulturáltan emlékeztette magát, hogy neki már menyasszonya van. De akkor is szörnyű volt látni, hogy a lány nem ismerte fel, és ahogy odatáncolt a pincérhez... egy pillanatra odaképzelte magát, a srác helyébe. Az élmény nem volt rossz. Sőt...

A lány, akit eljegyzett, korántsem viselkedett így vele. Minden reggel monotonan telt el, a csókok íze már nem méz és áfonya volt, hanem valami keserűség.. mintha a boldog eljegyzés nem azt a kívánt hatást érte volna el, amit kívánt. De ennek ellenére szilárdan kitartott a helyzet mellett, nem ingott meg egy pillanatra sem. Kész volt elvenni a lányt, mert érezte, hogy valahol a lelke mélyén igenis szereti.. de e látvány után ez a halvány szikra is kiveszett belőle.

Nem akarta felbontani az eljegyzést. Egyáltalán nem. Két hét múlva rá, már férj és feleség voltak. De az a két hét volt élete legrosszabb időszaka, ha megkérdeznék, akkor biztos, hogy nem szívesen mesélt volna róla. De az emlékezetében továbbra is élt a lány vidám képe, így felesége helyére olykor-olykor Őt képzelte... S az volt életének egyik legszebb pillanata. Megbánta, hogy elvette feleségül azt a lányt, akit valójában nem szeretett..

De mi történt a lánnyal?

Ő vidáman élte az életét a pincérrel, Olaszországban, mit sem sejtve a történtekből.. Elfelejtette a fiút, hiszen a felszolgáló mindent megadott neki, amire valaha is vágyott: szeretetet, szerelmet és hűséget.

Pontosan ekkor fejezte be a nagymamám a történetet. Tátott szájjal bámultam rá, ami igen furcsa jelenség volt akkor, főleg az én koromban. Azt akartam, hogy folytassa... hogy a lány és a fiú egymásra találjanak, s boldogan éljenek, míg meg nem halnak.

Pontosan ebben különbözött az utolsó meséje a többitől: bemutatta, hogy nem mindig happy end van. Ideje megtanulnom, hogy az élet nem játék, s mikor ott állok a döntés előtt, ezek a mesék eszembe jussanak, s kiválasszam a számomra megfelelő utat.

Felsóhajtottam.

A Nap perzselte a szabad bőrömet, de én nem bántam. Annyi D-vitamint szívtam magamba, amennyit csak lehetett, hiszen itt a nagy munka, napokig be leszek zárva, ha a legjobb menyasszonyi ruhát szeretném megtervezni a legpompásabb esküvőre, amely szinte az egész várost felforgatta. S akkor még nem is sejtettem…